Azt hinné az ember, hogy a függőbetegségek korosztályokhoz is tartoznak. Ha valakinek azt mondja, hogy alkoholista, akkor szinte mindenkinek automatikusan egy rozzant, lepusztult öreg, de minimum középkorú jut az eszébe, semmiképpen sem egy fiatal. Az ifjúság inkább drogfüggő, vagy bulifüggő, vagy bármi más. Pedig az a helyzet, hogy egy harminc év körüli is ugyanúgy belesüppedhet az alkoholizmusba, mint egy idősebb, legfeljebb kevésbé látszik rajta. De attól még ugyanannyira függővé válhat, és ugyanúgy katasztrofális hatással van a szervezetére az elfogyasztott mennyiség. A test nagyon súlyosan megbosszulja ám az ellene elkövetett gaztetteket, évekkel, akár évtizedekkel is megrövidülhet egy élet. Tönkremehet a máj, a vesék, a hasnyálmirigy, a gyomor, leépülhet az agy és a szürkeállomány, az idegrendszer, a szív és az érrendszer. Persze ehhez olyan mennyiséget kell fogyasztani kellő rendszerességgel, egy-egy alkalmi iddogálás vagy egy este a tévé előtt elfogyasztott sör azért még nem a világ vége. Azonban amit a unkaadóm elkényeztetett kölyke csinált, az túlment minden határon, éppen ezért az alkoholisták rehabilitációs intézete várt rá.

Gyakran történik olyan, hogy jómódú, tehetős kölykökből később féktelen tinédzserek majd kezelhetetlen felnőttek lesznek. Ők azok az emberek, akiknek soha egyetlen pillanatig sem kellett azon elgondolkodniuk, hogy vajon hogy lesz a folytatás, miből fogunk élni, mi lesz a következő hónapban. Nekik mindig csak a ma létezik, és az, hogy a pillanatot maximálisan kihasználják. Ha ezalatt az illető éppenséggel a féktelen bulizást és a folyamatos ivást érti, nos, az könnyen fordulhat alkoholizmusba. Annál is inkább, mivel a szüleik nem annyira a gyerekkel, sokkal inkább a munkájukkal, a pénzszerzéssel foglalkoznak. Mondjuk egy húszas évei végén járó emberre minek is figyelni, legtöbbször akkor jön a nagy csapás, amikor ittasan nekiáll száguldozni, és egy vastag fára csavarodva végzi. Nem akarok senki fölött pálcát törni, általánosítani sem szép dolog, de valahogy mégis van egy bizonyos sorminta, jellemzően nem az alsó-középosztály gyermekeiből lesz fiatal alkoholista bulikirály. Valószínűleg a főnököm fiával sem volt éppen minden rendben, hiszen ha az apja vele is foglalkozott volna néha a vállalata helyett, és nem a tévé, hanem a szülei nevelték volna, akkor nem lyukadt volna ki itt.

Egy nagy adatbáziskezelő cégnél dolgozom, ahol külföldi ügyfél még több van, mint hazai. Nem sok vállalkozás büszkélkedhet saját irodával a belvárosban, pláne nem ekkorával, és a felszínen minden nagyon jól is ment. A tulajdonos-vezérigazgató egy rettentő kedves ember, nem az a vérengző vállalati cápa, amilyen a filmekben szokott lenni, és mégis, amennyire sikeres az üzleti életben, annyira sikertelen a családdal. A neje rég elhagyta, egy szem fiuk pedig apura maradt, aminek az eredményét már fentebb ecseteltem. Normális esetben az alkoholisták rehabilitációs intézete nem éppen 28-29 éveseknek van kitalálva, és bár korábban csak pletykákat hallottam arról, hogy a kis trónörökös már járt nem is egyben, azért igyekeztem távol tartani magam az egész témától. Viszont egyszer, egy vállalati ünnepségen a főnök talán egy kicsit túlzottan is közvetlenre fogyasztotta magát, és nem átallott kissé közelebb engedni a bizalmába engem és egy kollégámat. Ecsetelte, hogy hasonló korúak vagyunk, mint a fia, de bár mi lennénk azok, mert a sajátjával egyszerűen nem tud mit kezdeni. mindent kipróbált már, de semmivel sem tudja a helyes útra téríteni. Zavarunkban megígértük, hogy majd gondolkodunk a dolgon, de aztán ennyiben maradt egy időre.

Cirka egy hónappal később egészen véletlenül ráakadtam egy intézmény weboldalára, ami felidézte bennem a kellemetlenül bizalmas beszélgetést a főnökkel. Egy alkoholisták rehabilitációs intézete volt, amit lényegében egy család, és a velük dolgozó addiktológusok, pszichológusok vezetnek, és ahol a felépült korábbi alkoholisták is részt vesznek a programban. Nagyon szimpatikus volt leírás alapján, főleg az, hogy nem a hagyományos, hosszú és kínlódásokkal teli elvonót kínálják, hanem egy idehaza újnak számító módszerrel, mindössze egyetlen hónap alatt képesek kikupálni a hozzájuk betérőt. Gyógyszerek és egyebek helyett lényegében terápiával és segítséggel szoktatják le a betegeket, 80%-os hatékonysággal. Ez nagyon meggyőzőnek tűnt, és bár nem minden aggodalom nélkül, de továbbítottam a felfedezésemet a nagyfőnöknek. Utaltam a beszélgetésünkre, hátha emlékszik rá, és reméltem a legjobbakat. Egy héttel később az irodájába hívott, én pedig tele voltam aggodalommal. Azonban feleslegesen, mert csak meg szerette volna köszönni a segítségemet. Ez az alkoholisták rehabilitációs intézete, amit küldtem neki, az eddigi legreményteljesebb, amivel csak találkozott, és mindenképpen adni fognak ennek is egy esélyt, remélve, hogy végre ez lesz az igazi. Szurkolok nekik, jó lenne, ha végre megoldódna ez a családi tragédia.